Rovinj 2014

Történt az Úr 2014. évének 10 havában, hogy gondoltunk egy merészet, és a 23.-ai hosszú 7végét egy másik országban töltjük. Így azon a bizonyos szerda délután, Orsi, Bubu, Gyula, Barni, Nagyi és jómagam Horvátország felé, pontosabban Rovinj irányába fordítottuk a kocsi orrát. Egy féltéglát rádobtunk a gázpedálra, és meg sem álltunk rovinj-ig (tényleg, még a határon sem lassítottunk).

Jó tanács ! Ezek a derék horvátok, nemrég kezdték meg a városi csatorna hálózat felújítását. Elsőre ez fasza, de amikor új helyre mész, eléggé gáz minden 2. sarkon visszafordulni, és úgy keresni a hívogató ágyat éjfél felé...

De mi battaiak vagyunk minket nem állíthat meg holmi lezárás, árok, markoló,homlokrakodó, éjjeli őr, és még sorolhatnám.

Csütörtök reggel esett az eső, úgyhogy reggeli + kávé (erről majd bővebben) után szépen sétáltunk egyet a festői belvárosban. Megnéztük a templomot, ittunk 1-2 sört, és gyűjtöttük a csít a másnapi csapatáshoz. Persze, a „fiatal” csikók este elmentek megnézni milyen a kemény csütörtöki éjszaka. Örömmel mondhatom, hogy van ezen a kontinensen olyan kocsma ahol lehet bent dohányozni. Nyugi nem szoktam rá a cigire, de sörözés közben elviselem, és Barni meg Nagyi nagyon boldogok voltak. De ebben a huncut országban nem csak 1 kocsmában lehet cigizni, ezért tovább álltunk és benéztünk az ír kocsmába!!! Gyerekeim annyira eltalálták a hangulatot, hogy csak a kocsmai verekedést hiányoltam a csütörtök estéből. :)

Pénteken már ragyogó napsütésre ébredtünk, úgyhogy Gyula elkezdett hajtani minket mint a lovakat. Kelj fel, moss fogat, öltözz, egyél... Csak én bírtam a gyűrődést, ezért engem tuszkolt be a kocsiba és irány mászni! Mire Barni, meg Nagyi megtaláltak minket már 4 utat le is toltunk. Csapattuk, de a reggeli 2-re már csak lelkében tudta táplálni izmainkat, ezért kitörő örömmel fogadtuk Orsit, és Bubut a mindenféle kafnyákkal(asszem a fánk horvátul), és egyéb pékárukkal. A kaja után még 3 út került be a zsákba, utána a pálinka, bor, sör hívogató szavának nem tudtunk ellenállni, meg annak se hogy holnap is mászni akarunk. Persze, hogy vacsorázni a városba mentünk! A roma pizzéria dolgozói megint kitettek magukért. Mindenki 5 csillagot adott kajára! Ezután megint sétáltunk. A kis család elment haza, mi ittunk még 1-2 sört, és mentünk mi is aludni. Szombaton Limski Kanal felé vettük az irányt! Voltunk ott egy párszor, de ebben a szektorban még egyikünk se. Októberben azért szídni magamat, hogy miért hagytam a szálláson a rövidnadrágomat, nem egy üzemszerű dolog, de ez is megtörtént. A nap sütötte a sziklát, baromi meleg volt. :)

Nagyon jókat másztunk, de Gyula apánk kitett magáért. Úgy darálta az utakat, hogy a vége felé csak felsővel bírtam tartani az iramot (nem szégyen, már 3 hónapja nem edzettem rendesen). Kb. délután 3-4 felé elfogyott a kraft. Irány rovinj! Lementünk a partra, megvettük életünk legdrágább dobozos sörét, és fürödtünk a tengerben! :)

Utolsó este révén a város legrégebbi éttermébe a Velki Jose-ba ültünk be. A hal fenomenális volt, de a csevap se kutyából készült. A finom vacsora után megint csak hárman maradtunk, de egyből az ír kocsmába vettük az irányt! Bátrak voltunk, meg kemények. Rendeltünk egy CSAPOLT Guiness-t. Nem holmi üvegből kiöntöttet, hanem rendes csapoltat. Hmmm. Nagyon nagyon király volt. Másnap még egy utolsó cappucino után megint előkerült a féltégla, de a többit tudjátok!

Krisz :)

u.i.: Képek akkor lesznek, ha a Barni átküldi őket!

Zsolti Tolla- A pillanat ereje

Eljött az április, majd a május és a márciusi lobbanást egy kellemesebb és harmonikusabb időszak követte. Mintha mindig is tavasz lett volna, s a hideg éjszakák tovatűntek. A rétek, dombok megteltek élettel, színekkel, illatokkal és lármával. Tücsök és egyéb zenész-bogarak húzzák nap-est a nótát, kísérők a méhek, s dongók raja, mint repkedő csellók és nagybőgők. Száll is a dal szélszárnyán a szőlőkötözők táborában. A faluszélen juhászbojtár bandukol a nyáj után, komorsága furulyája, elvágyik, de őriznie kell a gyapjas bégetőket.  Egyvalaki hallgat csak – úgy hiszi mindent. A meztilábas fiatalember, ki nem más, mint én.

  Nem fukarkodom, reggeltől estig dolgozom. Foglalkozom az állatokkal, a ház körül tevékenykedem, főzök és felszolgálok. A vendégek elégedettek és boldogok. Borravalót akarnak hagyni, egyik-másik kacérság hazavinne a lányához, vagy pusztán kisajátítana magának. Boldogok és elégedettek, azt jelenti: jól végzem a munkám, és ez nem utolsó sorban nekem fontos.  - Esta chico no para – mondják. Néha munkamániásnak tűnhetek, talán az is vagyok. Nem muszáj megcsinálnod – mondják ezt is, és én majdhogynem mindig azt felelem: ahogy nekem sem muszáj itt lennem.  És az itt legyen bárhol.  Igazat megvallva, szeretem, amit csinálok. Itt elkészül egy lépcső, ott egy kőfal magasodik, amott megtisztul a terep, miközben bennem is ugyanaz zajlik le. Minden lépcsőfok után születik, minden helyére rakott kő után rendeződik, és a megtisztított udvar után üresség marad énbennem is. Teremtek, fenntartok és pusztítok, akárcsak Isten, mégis a földön térdepelek és puszta kézzel gyomlálok, miközben a tenyerem megfeketedik a rárakódott földtől. Koszos? Nem! Tiszta és földes.

  Még valamit hozzáfűznék a munkámhoz, még mielőtt elmesélném nektek az újabb utamat. Miközben a kapa szaporán jár a kézben, a lélek is tevékenykedik. Sokszor elkalandozik. Próbálom magam mellett tartani, megosszam vele élményeimet, s nem utolsó sorban, hogy magam is teljes mivoltomban legyek itt, de olykor megszökik. Ilyen ez. Néha hazaszökik a családhoz, a barátokhoz, Mátra varázs erdejébe, Káli-medence szélfútta lankáihoz. Néha meg egyenesen ki a világból. Marsot, Vénuszt megelőzve kergeti Nap-apánkat. Sokszor nem is megy messzire, csak a szomszédos hegyekig. Camarassa, Terradets, La Riba, Siurana és persze Montserrat. Ilyenkor addig erőszakoskodik, míg meg nem győzi a tunya és lomha testet: indulás! Útra kell kellned.  Forgolódtam esténként az ágyamban, sehogy se jött az álom. Helyette formák és színek. A szikla rajzolódott ki előttem, és minél erősebb volt a késztetés az indulásra, annál élesebben láttam az óriási falakat, amik úgy borultak fölénk, földi halandókra, akárcsak a legpompázatosabb templomok. Napközben nem találtak a bőrömben, a lélek csatangolóra adta a fejét, telhetetlen, nem éri már be az estékkel, és én hagyom hagyom hagyom, hogy vigyen magával, hiszen talán ez a dolga, nélküle csak gép lennék, emberbőrbe bújtatott emésztőszerv-rendszer.

  Hétfő reggel félhomályban vetett ki magából az ágy. Keleten még csak derengett. Lassan és bóbiskolva készülődtem el. Szeretem ezt az állapotot, amikor a talp alatt még bizonytalan a föld. Kimentem hát billegve, majd libegve és végül szárnyalva, ahogy a Nap is egyre magasabbra hágott és aranyozta be a tájat, maga alatt teremtve sötétségből világot.  Raquel, kivel február óta osztjuk meg a napjainkat Can Pedroban, El Vendrellbe igyekezett, így ő lett az első fuvarom. Széles kereszteződésig vitt, ahol ő jobbra fordult, én meg balra, Vilafranca del Penedes és azon túl, Montserrat irányába, a megszokott mozdulattal: oldalra kitartott hüvelykujjal jeleztem a világnak. igen, rendeben vagyok, nincsenek parazitáim, sem kóros szokásaim.  A 340-es nemzetközi út meglehetősen forgalmas, ámbár ez nem jelent az ég adta világon semmit. Nincs semmilyen kőbe vésett szabály egy stoppos számára. Felvesznek, ha felvesznek, ha nem, hát… Gyakran probléma, hogy az út kihalt, de a sok autó sem feltétlenül kedvező, mert beáll a nyáj-szellemiség. Mennek egymás után, nem igazán törődve az út szélén flangálókkal.  Egy páros húz el mellettem – Montse és Jordi – észrevettek, de nem mutatnak nagy érdeklődést.  - Kicsit szomorúnak tűnik, meg fáradt is. Nem túl izgi – és inkább feljebb csavarják a Flaix.FM-t, amin gettorepesztő techno dörömböl a korai órák ellenére is.

  Tovább gyalogolok a gondolataimba süppedve. Vajon mennyit tud menni az ember? Sokat, az biztos. Az általam leggyakrabban látogatott mászóhely, La Riba kerek negyven kilométerre található a farmtól. Leggyorsabb stoppom ötven perc, a leglassabb és legkeményebb egy hónappal ezelőtt tizenöt óra. Ez majdnem annyi, mint Berlin-Amsterdam. Az éjszakai órákat egy Valls nevű városkában töltöttem, mivel nem vittem magammal lámpát és féltem kivilágítatlanul az országúton tartózkodni. Akkor este betértem a rendőrőrsre egy térképért, majd kicsit, csak hogy közelebb kerüljek a napfelkeltéhez, beszélgettem velük. Az egyik azt kérdezte: stoppolás? Működik az? Mire én: hisz itt vagyok!  Az este hátra levő részét a városban bolyongtam a rögtönzött térképemmel. Olyan hűvös volt! Én meg rövidnadrágban és egy vékony pulóverben. Egy percet sem tudtam aludni.  Másnapra visszatértem a farmra és a vendégeket a hideg rázta, amikor rám pillantottak: Dios mio! Milyen fáradt ez a gyerek! A gyerek, ki a hét minden napját végigdolgozza mosolyogva és még este arra is futja, hogy rohangáljon a kutyákkal. Ott állt előttük az a gyerek ütötten-kopottan, halvány mosollyal a szája szegletén, miközben majd’ összerogyott.  Nem volt valami nagy szerencséd, ahogy látom! – mondták és én megint csak azt feleltem: hisz itt vagyok!  Később, az ágyba dőlve emlékeztettem magam, igen, szerencsém volt és visszatértem a farmra, de még mindig félúton vagyok, ha úgy tetszik, a hegycsúcs tetején, és ha eléggé kigyönyörködtem magam, haza kell majd mennem, ami akár nagyobb kihívás is lehet, de ezen nem agyalhattam akkor túl sokat, hisz a fáradtság azonnal elnémított.

  Egy hónappal később Montserrat felé rágódom a dolgaimon, legfőképpen, hogy mit csinálok. Egy újabb autós süti rám a szemét, a keze megérinti az irányjelzőt, de inkább úgy dönt, nem kíváncsi rám. „Csak lefárasztana, valaki majd úgyis felveszi!” És továbbhajt.

  Ha tippelhetnék, azt mondanám, a dolgaimat jól végzem, jó úton vagyok egy egetrengető felismeréshez és a Nobel-békedíjhoz. Hasznos vagyok, szórakoztató és egy rakás jó tulajdonságom van. Ha lenne még egy tippem, bizonyára ezzel sokan vannak még így, még ha mások homlokegyenest az ellenkezőjét is állítják.  Kinek van igaza? Lehetséges, hogy mindenkinek?  Az országút egy darabig a völgyben kanyargott, akár egy lomha betonfolyam, de kilométerekkel arrébb a táj elnyújtózott, színes kis rét terült el és a felszálló reggeli ködben úgy tetszett, a levegő táncot jár a napsugarakkal.

  - Nézd, Jordi! – bökdöste a sofőrt a Nő. Jordi lassított.  - Mi az?  - Vegyük fel! – mutatott egy fiúra az út szélén. A stopposok jó fejek!  Jordi félrehúzódott és kétkedve figyelte az autó felé rohanó fiút a visszapillantó-tükörben. Biztos van benne?  - Naná! Figyeld, hogy örül!  - Valóban.   Hátsó ajtó nyílt és a raszta fiú beszállt hálálkodva. Jordi fülét azonnal megütötte az idegenes kiejtés. „Talán orosz – gondolta. – Nem, annál lágyabb és dallamosabb.” Majd bemutatkozott a stopposnak: Jordi vagyok és ő itt a húgom…  - Montse?  A sofőr meghökkent.  - Ismeritek egymást?  - Még nem – és a fiú hallgatott arról a titokról, hogy Kataloniában mindenki Jordi Carlos, vagy Montse Maria Garcia. Ezért van mindenkinek pluszban még egy neve. Vagy több is.

   A stopposok jó fejek. A stopposok veszélyesek. A stopposok ingyenélők, nem fizetnek benzinpénzt, nem lesznek idegesek az adók miatt vagy a forgalmirend-változástól. A stopposok fáradtak. A hátsó ülésen alszanak és kellemetlen szaguk van. A stopposok lelkesek. Szeretik a kocsidat és izgalmasnak tartják a munkádat, még ha éjjeli portás is vagy a rugógyárban.  A stopposok múlandóak, röpke pillanatig léteznek.  Sokan csak másodpercekig látnak az út szélén, talán még a visszapillantóból egy keveset, ahogy integetek utánuk és azt mondom: hát akkor, jó utat!  Sokan képesek – vagy csak úgy hiszik – ilyen rövid idő alatt megállapítani az emberről, hogy az veszélyes vagy egy főnyeremény. A stoppos lába alól kifordul egy kavics, ettől pillanatra elveszti az egyensúlyát, de az autóból nézve részeges fráter kóvályog az új szélén – nem! az út közepén!  Ha mosolyog – életvidám. Ha bambul – holdkóros. Lehetséges, hogy mindenkinek igaza legyen? Egyáltalán számít az, hogy a stopposnak igaza van-e, és ha igen, mit tud kezdeni vele? Fel tud rá ülni és gyorsabban venni a kilométereket?  Kötve hiszem.  De van egy előnyünk nekünk, stopposoknak: az illékonyságunk. Villanások vagyunk a kozmoszban, mások életében, tehát senki sem fog törődni, hogy eddig sírtam vagy feszengtem, ha most ebben – bármely – pillanatban Én úgy döntök: felhőtlen vagyok.

  Az elmúlt nyolc hónapban – már nyolc! döbbenek csak most meg – sok száz kilométert beutaztam, sok száz autóval. Sok száz szép helyet láttam már, azt is mondhatnánk, gyakorlott vagyok. De az igazat megvallva, a mai napig sincs nagyobb esélyem emiatt kikapni egy tuti fuvart, mint amikor először tartottam ki a hüvelykujjamat egy vadidegennek, mert az autóból nézve, nem annyira szembetűnők a tapasztalataim. A stopposok másodpercekig léteznek és jobb, ha az alatt jó benyomást keltenek.

Békesség

Zsolti

Epöl, Uny balra, nem jobbra! Idén először...

Hello Mindenki!

A múlt szombaton (22.-én) gerecsébe indultunk mászni. De volt egy pár dolog ami más volt a megszokottakhoz képest. A számomra "legjobb" változás az volt, hogy nem én voltam a sofőr! Semmi feszkó a volán mögött. Annával kényelmesen befoglaltuk a hátsó ülést.
Ja a túra résztvevői Löffler Évi & Lázár Levi, Tóth Betti & Jenő (<--betti 250.="" 2="" 70="" a="" aki="" ami="" amp="" angyalsz="" ann="" anna="" aut="" az="" b="" ban="" bb="" bemeleg="" ben="" br="" c="" csak="" csapta="" d="" de="" duma="" egy="" egyet="" ek="" ekkor="" el="" ellepte="" elt="" ett="" ez="" ezen="" ezt="" f="" fagy="" felvezet="" fent="" g="" gerecs="" geribe="" gok="" gondok="" gy="" gyerekek="" h="" ha="" hirtelen="" hogy="" ig.="" illata="" ilyet.="" invit="" is.="" is="" itt="" j="" jzot="" k="" kaj="" kanyarodj="" kb.="" kedvence="" kedves="" ket="" kg="" kij="" kim="" kiment="" kkal="" km-es="" komolyan="" l.="" l="" ld="" lehet="" leszakadt="" lgatta.="" lkozol="" lkoztunk.="" llaimr="" ltak="" lyk="" m="" mad="" maradt="" medvehagyma="" meg="" megkezd="" megyek="" ment="" minden="" mint="" mivel="" mondom="" n.="" n="" na="" nagyon="" nak="" neh="" nekik.="" nem="" nnyen="" ntek="" ny="" nyomjak="" oroszok="" orromat.="" ott="" p="" parkol="" pasija="" pesti="" piaz="" pofon="" pr="" pusztamar="" r...="" r="" ragozom="" rajta="" reztem="" rt="" s="" sarok="" sebaj="" seg="" sok="" sos="" sp="" sr="" sz="" szni="" szok="" szta.="" t="" tal="" technika="" ten="" ter="" teszik="" tettem="" ti="" ton.="" tov="" tszer="" tt="" tudja="" tudom="" ty="" ujjam="" utak="" utakkal.="" v="" vad="" vagy="" val="" ve="" vemnek="" vet="" vi="" vid="" vir="" volna="" volt="" z="" zan="" zben="" zene="" ztes=""> Vissza a szombathoz! Ezek után a lányok kérésére az új utakon másztunk. Amikor már eléggé hideg lett -a nap hiányának köszönhetően- a csajok a "visszafelé szedjünk medvehagymát felkiáltással, és 123847624 tesco szatyorral elindultak, hogy "illatosítót" szerezzenek a kocsiba.
Hazafelé a jóleső fáradságon kívül, a sziklaszagú a kezem, és a ki kér még medvehagymát mondatok hangzottak még el, de én már a következő mászást tervezgettem.

Krisz :)

u.i.: Engem nem szeret a google!!! 

Zsolti Tolla - Fodrásznál

Morfondírozva jártam körül a kérdést. Hogyan lehetne szebb, hatékonyabb, egészségesebb, és őrizze meg ugyanakkor természetességét? Széllengette loboncok, hajj, de nehezek is vagytok, majdhogy földig húzzátok gazdátok! Nincs mese, itt vágni kell! Es már dolgozik is a kéz alatt a fürge olló.

A tavasz úgy robbant be életünkbe, mint a szerelem: vadul és hevesen, teli élettel, illattal és zenebonával. Méhek döngicsélnek a fakoronák körül, virágok a drága földig borulnak a dongók súlya alatt.

Fiatal kis cserje - bosszankodom magamban - fogalma sincs a jó ízlésről vagy a diszkrét megjelenésről. Zöldell és feltűnősködik itt a tavaszban, új hajtásai úgy festenek, mintha sietve ugrott volna uniformisába. Mintha egy kelekótya suhanc aggatta volna rá a leveleket, és nem pedig hosszú megfontolásból tenné, amit tesz. Márpedig régóta nem metszették az olajfákat, ebben biztos is vagyok, mint a pinty!

Na de most jár is a fürge olló, nyissz-nyassz, hullanak az ágak, én meg önfeledten mesélek, mert a fodrász, még ha bosszús is kuncsaftja megjelenése miatt, sose feledkezik meg a hangos gondolkodásról.

- Képzeld Olíviám, történt ez tegnap, a medence körül, ahol Andrást, a kacsát próbáltam kihalászni azzal a törött nyelű medencetisztító hálóval. Az a pimasz kacsa, sehogy se akarta hagyni magát, mindig elúszott, vagy lebukott majd feltűnt valahol másutt. Felháborodottan hápogott, és követelte azonnali távozásomat! Ezt az arcátlanságot! Hallottál már ilyet, drága Olíviám?

Nyissz-nyassz...

- De aztán becsaptam, talán András is elfáradhatott, hiszen egyre ritkábban hápogott. A víz alatt közelítettem a hálóval, a másik kezemmel élénken gesztikuláltam és vicces történetekkel tereltem el a figyelmét. Aztán egy szempillantással később a hálóban találta magát. Háp-háp-háp! Kacsámmal a hónom alatt baktattam a tyúkok felé, ahol történetesen András is tanyázik, de erre mit csinált a piszok?! Kicsúszott a kezeimből, amikor a virágzó rozmaringot bambáztam. Hahotázni se felejtett el, ne félj, valahogy így: Háp-háp... De aztán! A buta! Ekkor vette csak észre, hogy a kutyák közé pottyant. Fel is függesztette hamar a hápogást, ahogy az ebek megindultak felé. A Mocskos Nővérek és a Duna. Vajda, a félig rottweiler, félig medve fekve maradt, ahogy mindig is szokta. Azt hiszem túladagolta a bolhairtót...

Nyissz-Nyassz…

- András szárnyaival verdesve totyogott a kutyák elől, hiába! Már ugrottak is előre meresztett fogakkal. Ma kacsapecsenye lesz, gondolták, de akkor már én is felocsúdtam! Beálltam közéjük, és ez elegendőnek is bizonyult, mert minden fizikai törvényt keresztülhúzva es meghazudtolva, hátraarcot vetettek még a levegőben, és futásnak eredtek, hisz tudják, a jó magyar gyerek nem szeret verekedni, de ha úgy van, megtoldja az igazát egy-két sallerrel. Jobb a békesség. Így hát András is megmaradt, és a kutyákkal is barátok maradtunk.

És te is kész vagy Drága Olíviám, megmetszettelek itt-ott, kiemeltem a két erős ágad, hogy nőjön szép nagyra.

A második fa, szintén Olívia, kicsivel idősebb, és minden tekintetben dús akár a katalán asszonyok. Először a tövét ritkítottam, és ahogy dolgozott a fürge olló a földközelben, néha lenyestem egy-egy szál kaprot, ami eltűnt feneketlen zsebem mélyén a rozmaring, a zsálya és a babér mellett, és persze még mindig nem fejeztem be a hangos gondolkodást:

- És tudod mit találtam mindezek után a tyúkólban? Egy kakast, az árgyélusát! Egy kakast?! Merthogy eleddig ez nem volt itt! Egy kakas? És valóban ott állt, mellkasát büszkén kidomborítva, fejét délcegen emelve. Megjött az úr! Megjött Patxi a kakas, aki rekedtre ordítja majd magát minden hajnalhasadtán...

De tévedtem. Gallo katalán! Reggel ott találtam a saroglyán, csőrét a szárnya alá rejtve álmodta magát szeméttelepre... Ahogy az itt élő emberek: élnek is kilencven évet, amiből nyolcvanat vígan átalusznak! Carramba! Kurjantottam is hatalmasat

- Megvagy lustaság, ezt már nem mosod le magadról! Mit szólsz mindehhez, Olíviám? Olyan hallgatag vagy...

- Élvezem a napsütést.

- Azt lehet, ha így melegszik az idő. Idén hamarabb ehetünk kovászos uborkát...

A harmadik fa a legidősebb. Vagy kétszáz éves. Megélte a világháborúkat és a kibéküléseket. Sok mindent látott, és hallott, titkait a cserjéknek meséli, akik úgy ülik körbe, akár a fiatalok a tábortüzet. Nekiálltam a metszésnek. Kivágtam a kapor-dzsungelből, ami eddig az öreg kérgét rejtette el a világ elől. A barázdák úgy rajzolódtak ki előttem, mint egy gyűrött térkép hegy-völgyei. Felkapaszkodtam a hátára.

- Na, mássz ki oda! Letörök! - Szólt a fa, és visszább húzódtam. - Hol van Juan?

- Milyen Juan? - Kérdeztem, mire ő hosszú némaságba vonult, meglehet, csak én tartottam hosszúnak. Végül aztán így felelt:

- Hasonlít rád. Ő is két vézna lábacskán állt, és két karján tíz rövid ágacska, de gyümölcsöt nem hoz sose. Ő nyírt engem utoljára, nem is olyan rég …

- De hisz annak vagy tíz éve...!

Ismét elcsendesedett. A Nap ráérősen végigbandukolt az égbolton, késő délutánra járt, a színek mélyebb árnyalatot öltöttek, a levelek közt az alkony ébredezett. Már majdnem készen álltam a nyírbálással.

- Hogy repül az idő. Te új vagy erre?

- Juanhoz képest... Mondd csak, nem rossz a mozdulatlanság? Nem unalmas? Nem fárasztó?

A fa megrázta megmaradt lombkoronáját, s mint kutyából a vízcseppek, hullottak ki a fennakadt ágak.

- Ugyan! Hogy kérdezhetsz ilyen sületlenséget, hisz mozgom én eleget. Táncot járok a széllel, a Nap felé fordulok leveleimmel, és állandóan az egekbe nyújtózkodom. Unalmasnak sem mondanám. Néha beköltözik hozzám egy-egy verébcsalád, hangyákkal csevegek, akik inkább átmásznak rajtam, mintsem megkerüljenek, és persze ti emberek. Jöttök-mentek, igazán érdekesek vagytok. Néha mögém bújva lövöldöztök egymásra, aztán egy csapásra kibékültök, egymásba szerettek és alattam piknikeztek. Így szokott történni.

- Sok mindent láthattál. De nem gondolod, hogy segítened kellene? Hisz te csak tudod, mi is az a nyugalom.

Ismét beállt a csend. A fa hallgatott és vele együtt én is. Az égbolton feltűnt a Vénusz, aztán a Göncöl felborult szekere. Beesteledett és a csöndet a kabócák bódító, nyár-édes dala töltötte meg.

- Vagyok, és ez elég. Ennél több nem is kell. Nem kell megmentenem a világot, mert nincs mitől. A világ rendben van. Igen, míg fiatal cserje voltam, én is nagyra vágytam, felhők fölé nyúlni, gyökereimmel keresztülfúrni az anyaföldet. Erőlködtem és feszengtem, bevallom, sok göcsört és görcs is született a törzsemben. Most, amikor már a napok folynak össze az évekkel, már nem óhajtok nagy dolgokat. És nézd...! Agaimmal az ég felé nyúlok napról-napra, percről-percre! És ez is rendben van, látod? Minden megy a maga útján, a maga ütemében. Miért zavarnánk ezt meg? Itt vagyok, és ez elég is nekem. Már nem kívánom a világot megformálni, úgy szeretem, ahogy az van.

Békesség

Zsolti

Zsolti Tolla- Tett halála a tökölés

Szóval megjött a csomag, köszönöm szépen, és úgy gondolom vele együtt a maradék józan eszem is. Ezt tetőzve, David másnap nekem adta az egyik zenelejátszóját, ami használaton kívül állt jó féléve, így most már könyvek, zene es fényképek frissítik fel az elkószáló és tévelyedő gondolataim. Továbbá kaptam egy íróasztalt is, sokkal kényelmesebb immár szőni a soraim. Az íróasztal bambuszból készült, nádfonat díszíti, lapja üveg, ami alá becsúsztattam a fényképeket, leveleket és sok minden mást, ami az utazásból megmaradt: Egy kimondhatatlan nevű katedrális belépője Lengyelországból, névjegykártyák Magyarországról, csehektől, Hollandiából és számos más helyről. Sok színes kép és egy rajzolt napocska Liztől. Az asztal mellett szemetes kosár, körülötte és benne néhány összegyúrt papírgombóc. Ez most az új szobám, a padlástéren található, közvetlenül a teraszra nyíló ajtó mellett, ahol reggelizni, olvasni és merengeni szoktam. A padlástér óriási! Eddig még nem volt sejtésem mekkora, de most két leírt szó közt csak leléptem: A két oromfal között úgy 11 méter, széltében 13 méter lehet. Az én kis kuckóm függönnyel van elkerítve, nem mintha számítana is bármit, a kutya se jár föl ide. Néha a macskák igen, óvatlan pillanatban felosonnak a lábam mellett és akkor kezdődhet a fogócska.

 Szeretem az új szobámat, nemcsak a mérete és a keletre nyíló ablakai miatt, és még csak nem is a két hatalmas kanapé miatt, amibe, ha belehuppansz, nyakig tűnsz el benne. Sokkal inkább a hangulata miatt, amit a tatami, tibeti hangtálak és a bambusz didgeridoo kelt. És még valami: a sziklából kirakott fal, ami számtalan kunsztra nyújt lehetőséget. Itt kezdődnek a napjaim.

Szempillantás alatt tértem vissza a testembe, a mérhetetlen távolságokból. Valamit álmodtam, meglehet aztán, most járom csak az álommezsgyéket. A fal izzott színeiben a kisablakon beszűrődő sugaraktól. Kikeltem hát az ágyamból, és négykézláb kúsztam a fényforrás felé. Reggel hét óra húsz. Odakint nincs mozgás, se a földeken, se az udvaron. Hunyorgok az ég felé, ami lángra lobbant, a felkelő Nap fénye kioltotta a csillagok fényét.

 Fekvőtámasz, majd magamra öltök néhány ruhát, amit itt találtam a farmon. Tudom, nem a stílusom, de mégsem mászkálhatok anyaszült meztelenül, mint ahogy azt szeretném.

 A ház - neve Can Pedro - még csendes, ha ébren is van valaki, még a szobájában tartózkodik. Meggyújtok egy füstölőt, a doboza szerint meditáló Buddha illata van, de műértők kivehetik a lanyha eukaliptusz és nyári kalász aromáját. Elidőzöm a szálló-lengő füst pamacsokon, amik úgy fodrozódnak a reggeli némaságban, szinte hallani vélem sistergésüket. Érintést érzek a lábfejemen. Tortu az, a huszonöt éves ékszerteknős. Épp a konyhába indult, hogy lubickoljon egyet a mosogatótálcában, amikor belém futott. Fejét behúzta, majd amikor meggyőződött, nem leselkedik rá semmilyen veszély, tovább vonszolta magát hasoncsúszva, maga előtt kergetve a pormacskákat. Emlékszem, nem is olyan rég Tortura kötöttem egy nedves rongyot, gondoltam a seprést a felmosás kövesse, ahogy azt Jó Édesanyám is tanította. Nutxo helyre igazított, azt mondta nem vicces, de engem nem lehet ilyen könnyen meggyőzni.

 Tortu tovább sietett a maga tempóján a dolgára, úgy tűnik, nem neheztel rám ezért a kis csínyért, így hát fogtam a kabátom és megindultam én is a saját fejem után.

A szamár ordít, sértődöttséget vélek kivenni a hangjából: Hol voltál? Éhezem! Etess meg! Majd behajítom hozzá a szalmaadagját, aminek a felét a Sárkány-hegyről alászánkázó Szél rövid távon visszakanyarít, egyenesen a képembe. A lovak nyerítenek és prüszkölnek örömükben.

 - Gyerünk Pepa! - mutatok a megmaradt a szalmahalomra, ami túljárt a Szél furfangos játékán- Egyél!

 De a szamár csak ostobán nézz rám, mintha elment volna a kedve az evéstől vagy az élettől. Burro catalan! Ha nem kap észbe idejében, elhordja a Szél a betevőjét, akár csak a gazdájának a háztetejét. Gente catalan! Sóhajtok és tovább állok, nem fáj a fejem emiatt többé.

Ahogy elengedtem ezeket a fenntartásaimat, miszerint valamit mégiscsak kellene itt csinálni, beindultak a dolgok. December vége, a január és a február drasztikus volt. Odakint szikrázóan sütött a Nap, csak néha támadt fel a Szél, hogy megúsztassa égi hajóit. A Szél játékos. A Szél kópé, beletúr rasztáimba és feldíszíti szalmával. Talán most is lengedezik pár szál a fejem búbján. A Szél körbe suhog, megcibál, tovaleng és fütyül a világra. De a Szél erős is. Fákat döntöget olyan robajjal, hogy gyakran húzom be én is a fejem a vállaim közé, akárcsak Tortu. Összetör ezt-azt, recseg és ropog az egész világ, mintha csak egy puskaporos hordó volna az Ördög kemencéjében.

 De ez ritkaság. Többnyire kékell az ég és zöldell a fű, én meg szerszámokkal a kezembe adom le a helyzet jelentést a gazdának: Megyek megjavítom a tetőt! Megyek felaprítom azt a fát, a zöldet, a leveleket meg kecskékre bízom. Ők majd gondoskodnak a nyomok eltüntetéséről! Megyek...

 -Tranquilo Dzsordzsi, nyugalom. - Dzsordzsi én vagyok, még mindig nem sikerült elsajátítaniuk a nevem kiejtését. De legalább értik ezt: El aire no es basura. A levegő nem szemét. Értik, és most már kilapítják az üres tejesdobozokat, szabadon engedve a levegőt, hogy tegye azt, amire hivatott: Éltessen.

- Nyugodt vagyok - mondom a gazdának.

- Várj még! Be kell szerezni ezt meg azt. Addig is várj és nyugalom. - Legtöbbször ezeket a válaszokat kaptam, aztán végén kiderült, nem is várunk semmire. Csak úgy várunk. Ez nemzeti, tudjátok? A gazda apja se kapkodott sose, meg az ő ősei se, meg azok felmenői, akik egészen Kolumbusz Kristófig vezethetők vissza. Kolumbusz Kristóf, mint tudjátok, ő fedezte fel Amerikát - Nem! Nem a vikingek! - nagyon katalán volt, mint az a tipikus katalán mezei növény, a Csomós ebír, ami világszerte nő.

 Tranquilo, mondják és nekem nem fér a fejembe, miért nem lehet mozgás közben is nyugodt maradni? Olyan lehetetlen és elképzelhetetlen, hogy munka közben is nyugodtak legyünk? A mászásra gondolok. Legtöbbször nagy meló, már-már akkora, szinte feledteti velünk miért is csináljuk. Miért gyötörjük a testünket edzéssel, sőt elménket is, mert gyakran jelenik meg kusza-fantazmagóriák közt egy-egy nagyon áthajló, hosszú, kíméletlen és veretős sziklafal. Találkoztam egy amerikai sráccal, nem is olyan rég, aki 2 évig gyakorolt egy 9a nehézségű útvonalat. 2 év! Nyilván ez sok fejfájást okozott, sok kudarc, panasz, lemondás és ugyanakkor odaadás, öröm, ötletelés, sikerélményt jelenthetett. De biztos vagyok benne, a megmászásnál nyugodt volt, mert aki túl sokat izgul, az remeg, akár a kocsonya, és aki remeg, az leesik. Punktum. Bármekkora is a tét, a nyugalom elválaszthatatlan társa a sikernek. És még valami. A cselekvés. Ahogy az egyik barátom mondaná: a tett halála a tökölés. Lehetsz nyugodt, de a fal alatt héderelve sose fogsz feljutni. Csinálhatsz fekvőtámaszt, futhatsz maratont, diétázhatsz, még ettől se fogsz feljutni a fal tetejére. Mozdulj, tedd!

Nyugodt vagyok, de a tetőn egy hatalmas lyuk, sehogyse képes befoltozni önmagát, és belül meg ázik és mállik, ahogy várunk és várunk, mígnem majd talán az alapjaiban remeg meg az öreg ház, magába dől, és jaj annak, aki benn maradt!

 Nyugodt vagyok, de létezésemben is tátong egy hatalmas lyuk, sehogy se képes befoltozni magát, mert a gazdája a fellegekben jár. Elvarázsolódtam és megfeledkeztem arról, hogy ha a fantáziám élénk is, nem menekülhetek mindig a képzeletbeli világomba, a képzeletbeli barátaimmal. Nem megoldás. Keleti bölcselkedők szerint az élet, ami jelen pillanatban körbe vesz minket, illúzió, rendkívül gyatra hamisítványa valóságnak. Én úgy mondanám ez is a valóság része. Mint a halak az akváriumban, és ők egy nagy szobában, mi meg a Tejút-rendszer Orion ágán, a Föld nevű bolyongón. A halakkal együtt... A valósághoz tartoznak az álmaim, elképzeléseim, vágyaim, ahogy a valósághoz tartozik a környezetünk is, és az is, amit Nirvanának, Mennyeknek, Shangrli Lának és a Végtelen Vadász Mezőknek hívunk. Én meg a kettő közepén: a bennem élő-lüktető varázsvilág, és a körülöttem tündöklő mindenség közt állok, mint egy kis kapu, amit elfelejtettek bezárni – véletlenül - és ki-be jár rajta az, aki vagy ami csak akar.

 Azt hiszem, önzőségnek számítana, ha csak a belső világommal törődnék, de úgy szintén az lenne, ha csak a külsőségeket istápolnám. Pedig valahol ott az a fránya luk is, nem hiába vagyok itt. A feladat adott: javítsd meg! Tedd szebbé és élhetőbbé a világot, mind a saját bőrödben, mind a külvilágnak! Szinezz, hangolj, járd, tedd és szeresd! Ne halogass, mert megfeledkezel a feladataidról, a vágyaidról, aztán meg csak leshetsz, ahogy minden elázik, majd mállik, a dolgok kicsúsznak a kezedből, a talajt kirántják a lábad alól és minden magába roskad. Jaj annak, ki alatta marad!

Eljött a március esőháton és én elengedtem a dolgokat. Nem az én életem. Nem én rám fog omlani ez a kóceráj. A saját tetőmet kezdtem el javítani, mikor egyik reggel a kezembe nyomták a szerszámot: Most jött el az idő. És én segítek.

Békesség

Zsolti

Zsolti Tolla- Can Boquet

 Gránit gránit gránit!

 Újra végigfutottam az internetes időjárás-jelentésen, azon a napon már sokadjára. Megnyitottam egy másikat, de ez is csak ugyanazt írta: havas eső és öt fok. Segítségül hívtam Jordit, hogy ő is olvassa át, hátha valamin átsiklott a figyelmem, de ő sem tudott többet mondani: havas eső és öt fok. Én meg azt hajtogattam: Gránit gránit gránit!

 Eltökéltség.

Egyik meteorológus-szolgálat sem említette, hogy képtelenség lesz mászni.

  Másnap reggel: szemerkél. A táskám az aulában vár rám, én meg a többiekre, akik valahol fent a konyhában tereferélnek, úgy általában az életről, mintha ezt vezetés közben nem lehetne csinálni. Itt sem vagyok – gondoltam. Nem szívesen szakítom ki őket békés elmélkedéseikből azzal, hogy elébük pattanok és rájuk ordítok: Ne csak nézd! Ne csak mondd! Csináld! Kezdj el élni!

 Helyette inkább azt képzelem, tudok zenélni és didgerioo koncertet adok az állatoknak.

  Larboçon megvettem a jegyem. Hónapok óta most először használtam pénzt és semmilyen érzést nem váltott ki belőlem. Nem dőlt össze a világ. A pénz csak egy eszköz, amit használok, ha kell.

 A vonaton az egyik menorcai pácienssel utaztam. Szörnyülködve bámulta a szandálos lábam.

- Nem rossz az idő?

Oldalt lestem az elsuhanó tájra. A hegyeket betakarta az esőfelhő, a külvilágból elillant minden szín. Az ablakon esőcseppek szánkáztak végig.

- Mindig tökéletes – fordultam vissza.

 Barcelonában különváltunk, vonatot váltottam és Villasar del Marig utaztam. A tengerparton leszólítottam az első jött-mentet, aki elmagyarázta a helyes irányt.

 Büszkeség.

Büszkeség, hogy egyedül boldogulok. Lehetek bárhol, mindig megtalálom a helyem. Legtöbbször, amikor nagyon eltévelyedek, megkérdem magam, hol is vagyok. Vetek egy pillantást körbe és a válasz mindig ugyanaz: ITT.

 A városból kifele menet, legnagyobb meglepetésemre felvettek. Tapasztalataim szerint, városon belül nem működik a stoppolás.

 A lány szoknyája a combja közepéig csúszott fel az ülésen, felfedve formás lábait. Mellette a vezetőülésen az anyja mosolygott rám. Jóval ötven felett járhat.

- Mióta is élsz itt?

- Négy hónapja.

- Ahhoz képest nagyon is jól beszéled a kasztíliai spanyolt. – Megköszöntem és arra gondoltam, az egész egy hete kezdődhetett.

 A kristály kurzus vége felé, amikor azon rágtam magam ismét, hogy nem értek az égadta világon semmit. Semmi értelme itt lennem, csak az időmet töltöm. Mint a dohányzás szerintem. Nem jó semmire, nincs belőle haszon, csak pazarlás. Valamibe mindig belekezdünk, aztán kizökkenek és félbe marad. Nekem még hiányzik a sikerélmény, hogy „ezt is megcsináltam!” A főzés rendben, állattartás úgyszintén, de ezekről délutánra megfeledkezik mindenki és kezdődhet újra az egész.

 Valami maradandóra gondolok.

 Egy barátom azzal vigasztalt, Rómában rómainak kell lenni. Tehát vegyem fel az itteni szokásokat. Igaza van. Alkalmazkodj a körülményekhez, de sose feledd magad! Arra gondoltam, útnak indulok valahova, bárhova, ahol könnyebben tudom kamatoztatni a képességeimet. Talán haza, Magyarországra, hisz’ itt a nyelvet sem sikerült elsajátítanom. Gemma jött fel a kristály kurzusról, ő szakította félbe az ezerszer megrágott gondolatmenetet. Kért egy pohár vizet, majd megnyugtatott, hogy minden rendben, jól végzem a dolgom, és a nyelvet is szépen tanulom. A szám tátva felejtettem. Nem kérdeztem, honnét tudja, olvas-e a gondolataimban. Ez is csak egy a sok közül, amit körülleng a misztérium. Én varázslatnak hívom.

 Egy héttel később Can Boquet irányában használom új képességem.

 Bizalom.

 Nem várom meg a kérdéseket, beszélek magamtól, ki vagyok, mit csinálok, mivel foglalkozom. Önfeledten, könnyedén. Hiszek Gemmának. Azt hiszem, bebörtönöztem magam, hiszen ennél többre vagyok képes. Igen? Akkor mutasd! – kapom mindig a választ.

 Zötykölődős erdei úton kapaszkodott fel az Audi. A kerekek alól ropogva fordult ki a kavics. Hihetetlen, mikre képesek ezek az emberek! Ha a fejükbe veszik, hogy segítenek, akkor azt készséggel és lepke könnyedséggel hajtják végig. Emlékszem, az egyik hölgy sofőröm néhány héttel ezelőtt beletolatott egy parkoló autóba, amikor meg akart fordulni egy roppant kellemetlen utcácskában, csak hogy nekem jobb legyen. Pár perccel később a másik autó gazdája rohant ki a lakásból. Filmekből tudom, legalábbis emlékszem, ilyen esetekben vér folyik. Csak reméltem, hogy nem az enyém. A férfi megvizsgálta a két autót, a horpadást, a karcolást és a festéklepattogást, majd segített kitolatni és megtalálni a sziklát.

 - Ez egy autó – mondták. Egy eszköz, amit használunk, ha kell. Ezért törött minden spanyol autó.

 Az Audi lefékezett az erdő közepén. A lány szoknyája is feljebb csúszott és én azt kívántam, menjünk még egy kört.

- Hol vannak a barátaid?

- Legtöbb Magyarországon. És egy kupac szanaszét a világban.

- És te egyedül mászol? – furán néztek rám. Bólintottam és hozzátettem:

- Igen, őrült vagyok, de nem veszélyes – azzal megköszöntem a fuvart és kiszálltam valahol, ahol még sose voltam.

 Erdő. Az otthonom, a mesterem. A nyugalom nem jár át első pillanatra, még meg kell nyílnom felé, el kell fogadnom. Az eső nem zavar, a sziklákat nem látom, és ez is rendjén van, de magammal hoztam egy kis terhet a farmról. Dilis napokon megyek keresztül. Nem akarok másokat okolni emiatt, én alkalmazkodtam a körülményekhez és sokszor elfeledkeztem magamról. Arról, hogy ez az őrület nem én vagyok. Arról, hogy a fájdalmak és a félelmek, amiken keresztül mennek, nem az én érzéseim, ahogy a könnycseppek sem az enyéim, amiket hullajtanak.

 Kíváncsiság.

 Mint egy szabadon eresztett állat, úgy merészkedem az erdőbe. Eleinte bizalmatlanul az újjal szemben. Az ösvény elágazásba torkollik, bevisz a bozótosba, ahol kissé megtép. Néha úgy érzem, nem is az ösvényen járok, néha meg olyan, mintha visszakanyarodna, vagy körbe-körbe haladnék. Aztán megint elágazás. Mint az életem nagyvonalakban. Élhetek városban, élhetek farmon, mindig ugyanazon az ösvényen bolyongok. Elbizonytalanodom, megtorpanok, szakállamat vakarva forgolódom, hol vagyok? Itt. Tovább!

 Órákig császkáltam az erdőben. Néha találkoztam túrázókkal, őket faggattam, merre tovább. Azt válaszolták, száz méter jobbra, meg hogy ilyen hely nem is létezik. Lestoppoltam az erdész bácsi jeepjét, aki a mulatozó vadászokig vitt.

 A vadász, aki segített, a puskáját próbálta a vállához és egy elnyűtt cigaretta lógott a szájából.

- Látod azt a fát? – irányította a puskacsövet a rengetegbe. Utána néztem.

- Azt ott levelekkel?

Meghúzta a ravaszt, de a durranás elmaradt. Nem biztosította ki.

- Azt biza! Alatta megtalálod a köveid.

 A ziás foltok messziről virítottak a hamuszürke tömbökön. GránitGránitGránit! Kerülő úton érkeztem, nem egészen úgy, ahogy azt a vadász elmagyarázta. Nem szívesen szambáznék a célkereszt előtt, meg aztán több fát is találtam levelekkel az erdőben.

 Az eső ideig-óráig megszűnt tevékenykedni, majd ismét rázendített. Nem csüggedtem, folytattam a mászást. A boulderek gránit konglomerátumok, ami azt jelenti, a sima falba egy-két hordónagyságú „kavics” ágyazódott be évszázezredekkel ezelőtt. Ezen kell felmászni. A sokadik tetején ledobtam a cipőmet és lecsüccsentem egy percre, figyelni a tájat. A közelben egy gazdaság, báránybégetést és a pásztorok füttyentéseit hallom, és a babérlombú erdőn kopogó esőt. A felhők fodrozódnak, felgyűlnek és tovalibbennek, felfedve a messze nyújtózkodó Mediterrán tengert.

 Nyugalom.

Kicsit sajnálom, hogy el kell hagynom az erdőt. Utolsó reménytelen próbák egy kisperemes tömbön, ami inkább dagonyázásra emlékeztet, majd ruhacsere és indulás. Útközben ismét kérdezősködöm, egy páros a kezembe nyomja a környék térképét, ami alapján könnyűszerrel kitalálok az erdőből. Stoppal Premia de Marig utazom, ahol megveszem a jegyeket, de nem szállok vonatra azonnal. Még korai, van időm a találkáig.

 Tavaly szeptember 19-én, öt hónapja találkoztam utoljára magyarral, akkor is röpke húsz percre. De most megtörik a jég, Barcelonába érkezett egy barátom, szépséges leányzó, további két barátnőjével. Estére beszéltünk találkozót, talán beülünk kávézni valahova, persze mindez nem számít, másodlagos. Néha felhív édesanyám vagy a húgom, azonkívül csak az állatokkal beszélek magyarul. Így hát leginkább ezt vártam a találkozótól. Magyarázni.

 Maradék időmben kiültem a tengerpartra. Az eső odébb állt a Nappal együtt, így az érdekes színjátékban gyönyörködhettem egészen addig, míg az est ki nem lopta a fellegekből az összest. A tenger morajlott, tajték öntötte el a partot, amit a homok magába szívott. Beletúrtam én is a mezítlábammal és arra gondoltam, még nem éltem minden lehetőségemmel. Többet lehetne kihozni a helyzetemből. A lecke adott: tanulni jöttem ide. Hol is vagyok? – nézek körbe. Hát, itt! Buddha mondta, abból dolgozzunk, amink van. Meglehet aztán, hogy MacGyver volt, de igaza van. Azzal kell élnünk, amink van, ami körbevesz minket. Jelen pillanatban a tenger, a hűvös homok. De képes leszek ezt a dolgot akkor is felhasználni, amikor ismét bekerülök a húsdarálóba? Mert a lecke sokszor nehéz. Készen vagy? Megtanultad? Biztos? Fontos, hogy értsük miért vagyunk olyan helyzetben, amilyenben vagyunk. A szituációkban, amikben rosszul érezzük magunkat, a gyengeségeink. Erősíts! Hogy mindennek értelme lenne és nincsenek véletlenek – marhaság. Nem hiszem. De hiszek az emberek fantáziájában. Ez tart minket életben. Ez tart minket mozgásban. Ez visz minket előre. Történjék bármi, a képességünk megvan, hogy elfogadhatóbbá, sőt! előnyösebbé tegyük a helyzetünket. A kérdés csak az, van-e elég bátorságod elképzelni?

 Bátorság.

Békesség.

Zsolti.

Zsolti tolla - A munkam

 - Gyönyörű az élet – mondta David és elhajította rögtönzött dobverőjét. Blöki elporolt utána. David még kicsit tam-tamozott a vödrökön és a traktor oldalán, majd belépett Ő is az állatok közé.

- Azt mesélted, otthon csatlakoztál a cirkuszhoz. – Nem válaszoltam rögtön. Még csak négy hónapja élek itt, de azért átérzem a tranquilo fogalmát. Összelapátoltam a taligába a lóganét, majd kicsit gyönyörködtem a tájban. Imádom a színeket.

 - Igaz, de el kellett hagynom, mert túl sokan voltak... Megmostad a kacsákat?

 - Koszosak?

Bólintottam.

- Nagyon.

David megkerülte a lovakat és ismét átbújt a pásztor alatt a túloldalt. Szemügyre vette a madarakat a rács mögül. Fejét rázta, aztán leakasztotta a sárga slagot a kampóról és rájuk nyitotta a vizet. Odabent szanaszét röppentek a szárnyasok. Csirkék és pávák közt két retkes kacsa totyogott Davidhez. Háp-háp-háp. Én addigra vizet adtam a szomjas állatoknak, majd gyakoroltam a barigolást. Egy adag táppal csalogattam felénk a báránykát, majd amikor elég közel ért, felpattantam rá, a rémült állat eliramodott. Velem a hátán. Ezek az első lépések. A következő, hogy megtanuljam irányítani is. A tervem, hogy bárányháton indulok mászni. Kresspednek is megfelelően szolgálhat.

- De azért összejött – mondta David és elzárta a vizet. A kacsák hófehéren hápogtak tovább.

- Mármint micsoda?

Jobbjával körbemutatott.

- Hát a cirkusz.

Reggeli után azonnal nekiláttam a főzésnek. A kristálykurzusra tizenketten érkeztek, plusz a család, David és én, az tizennyolc. Ennyi emberre kell főznünk és takarítanunk az elkövetkező másfél hétben. Ráadásul, ma egyedül nekem, mert David bevásárolni ment. A mai menü: Garbanzos con Calabaza, Jázmin rizs, cékla saláta és két nagy alap saláta, amibe beleaprítok mindent. A desszertet letudtam előző éjjel, kókuszos csokis kekszet sütöttem, először életemben. Azt mondták, finom, de érdekes íze van. Aztán, amikor nekiláttam a főzésnek, a nyitott hűtőajtó előtt szembesültem vele, hogy mind elfogyott. Ez persze nem igaz, mert valami apró-apró falat mindig marad egy méretes ételhordóban.

 Elpusztítottam az utolsó morzsákat – valóban érdekes íze van, talán a plusz adaléktól – és kiegészítettem a menüt a cukkinis sütivel.

 Végig néztem a terepen. Elég tiszta? Ez fontos. Így kezdődik mindig. Alapjaiból kell felépítenem az ebédet. Alapjaiból épül fel minden. Olyan ez, mint az élet vagy az írás. Egy üres lap, amit megtöltök gondolatokkal, kacagással, fájdalommal, és ha lehet, értelemmel. Pedig csak egy üres lap valójában. Tiszta – állapítom meg. Garbanzos, avagy csicseriborsó ázik. Előkészítek egy 3 kilós tököt. Ez a calabaza. És most? Körbe nézek, de senki nem válaszol. Egyedül is vagyok a konyhában, leszámítva néhány papagájt és a macskákat, amiket kidobálok az ablakon a napsütötte teraszra. Naplopók! És most? Sose főztem még ezt a menüt. talán ha elkészítek egy kávét, az segít. És most? Ugyan már! ne töketlenkedj! – érkezik egy hang. Körbefordulok, de nem látok senkit. Mostanában nem füstöltem és nem is alkoholizáltam. Húst sem eszem. Testem, elmém tisztul és tisztábban hall, tisztábban lát, mint valaha.

 Igaza van. Ne töketlenkedjek! Így nem fog működni a titkos adalék. A csicseriborsót beleborítom a kuktába. Ha jól emlékszem, meg kell várnom, amíg a szelep enged és valami olyasmi hangot ad ki, hogy suuuu… Onnantól kezdve tíz perc.

 Jól emlékeztem.

 Csak azt felejtettem el, hogy lejjebb kell csavarnom a gázt. Fél perc múlva a konyhát átváltoztattam zuhanyzóvá. A permet fellövellt a plafonra, majd ködként terült szét. A páratartalom felszökkent és az ablak előtt szivárvány futott végig.

Miután feltakarítottam, folytattam a főzést. Meghámoztam a sütőtököt és felkockáztam. Feldaraboltam négy nagy hagymát, majd bekevertem olivaolajjal, hogy jól megszívja magát. Meg is fűszereztem: kakukkfű, bors, piros paprika, só és frissen szedett rozmaring. Hagytam a hagymát, had járja át a fűszeres olaj, addig is feltettem a céklát főni és bekevertem a süti tésztáját. Alakul… Ahogy az idő is. Legkésőbb fél háromra kész kell lennem, fel kell pakolnom a tányérokat, felszelni a kenyeret, szellőztetni a borokat…

 Megtorpantam és figyeltem. Kis szúrós érzés. Csak nem frusztrált vagyok? De igen. Így nem szabad főzni. Félre raktam a kést és a félbecsapott csilipaprikát és csak figyeltem az érzéseimre, gondolataimra. Ez a titok nyitja. A főzés művészet, és én művész emberektől hallottam, hogy érzéseink, gondolataink megjelennek alkotásainkban. És az igazán jó alkotás magával ragadja a műélvezőt. Olyat is hallottam már, hogy maga az élet művészet, és minden, amit teszünk, hatással van a környezetünkre. De én ezzel most nem foglalkozom. Csak a munkámra összpontosítok, csak ez létezik. Se tegnap – se holnap. Se mászás – se írás. Csak a főzés. Ebben kell kibontakoznom. Azt várom, ételemben átadom énem egy kis részét, a gondolataimat, az érzéseimet, hogy… Elmosolyodtam. Magam elé húztam a vágódeszkát és folytattam a darabolást.

 Minden egyes vágásnak értelme van. Imádom elképzelni a zöldség múltjait. Kis magként kezdte, aztán gyarapodott és erősödött. Teli élettel, teli egészséggel. Majd, amikor eljött az idő, leszüretelték és a zöldségeshez vitték. Itt tovább erősödött, hiszen a zöldségek és a gyümölcsök nem halnak meg a szüretnél. Sokszor még itthon is hagyjuk pár napig állni az ablakban, had érlelődjön.

Csili felaprítva a gombával együtt. A cékla megfőtt, úgyhogy ezzel folytatom, mert ez gyorsan kész van és sikerélményt ad. Ez olyan, mint a napi reggeli száz fekvőtámasz. Egy idő után hamar és könnyedén megvan, nem fáraszt, csak felébreszt. De mégis teljesítem a kitűzött célt és ettől érzem magam erősebbnek, nem a puszta gyakorlattól. A céklát meghámozom, felkockázom, só, olaj és almaecet, meg apróra vágott fokhagyma. Kész.

 Az óriástárcsán már serceg a hagyma. Elég fűszert adtam hozzá? Kétely merült fel. Engedek hát a kísértésnek és meghintem megint. Ismerem már annyira magamat, tudom, szégyenlős vagyok. Várok keveset, majd ismét elfog az aggodalom. Nem égettem oda? Nem rontottam el? Biztos túlsóztam, talán még nem késő rendelni pizzát… Hátra lépek és távolabbról szemlélem a művem. Mitől rettegsz, Zsolti? Ez főzés, nem oroszlánszelídítés! Néha mégis úgy érzem. Néha a leghétköznapibb dolog is az. És most, hogy jobban belegondolok, az is. Magamat próbálom szelídíteni.

Visszalépek a tűzhelyhez és a hagymához öntöm a csilit. Megpirítom, majd jöhet a tök, legvégül a gomba, csicseriborsó és szójaszósz. Kész. És még maradt egy órám. Ezalatt eltakarítok, elkészítem a rizst, felpakolom az asztalt, bekészítem a kávét. A saláta olyan színes lett, akárcsak a tavaszi mező a Pilisben. Imádom a színeket.

 A sütit pont akkor lett kész, amikor megérkeztek a vendégek. Hamar akkora hangzavar kerekedett, mint odakint az állatok közt. Éhesek.

Én láttam neki utoljára az evésnek. Szeretem figyelni a reakciókat. Ahogy a hangzavar elült, mindenki a tányérja fölé hajolva ízlelte, ami a villájára került. Tomillo, pimienta negra, pimienta dolce, romero. Igen, ezek mind és még több is, mert attól, hogy ezeket a fűszereket egymás hegyére halmozzuk még nem lesz fenséges vagy fejedelmi. Megnyugodtak és mosolyogtak, sőt, repetáztak. Ez errefelé nem szokás.

 - Milyen volt a főzőcske? – kérdezte David, miután mindenki lelépett. A maradékot kapirgálta a lábas aljáról. Mindig marad egy falat. A spanyolok rendkívül kimértek.

- Pazar – válaszoltam és elmeséltem, milyen aggályaim voltak.

 Valahonnan a régmúltból egy emlék tör elő: kis srác a falon. Be van rezelve, fél a magasban, gyengének érzi magát és a következő fogás túl messze van. Azt hiszem, ez a srác én voltam, úgy tizenhárom évvel ezelőtt. Nem mertem nyúlni, de elengedni sem akartam a falat. A bizonytalanság súlyként nehezedett rám és másodpercről másodpercre csökkent az esélye, hogy feljutok a fal tetejére.

 Sokáig szuggeráltam a fogásokat, mígnem rám szóltak: ne csak nézzem, fogjam is meg! Most – sok év elteltével, sok ezer megmászott méter után – ugyanott találtam magam. Kicsit másként. Ismét tettem egy kört. De azért mindig is hittem a dolgomban. Mert ez is a titokhoz tartozik. A magabiztosság. Ha már elhatároztam, hogy főzök, mászok, vagy egyszerűen csak élek, akkor végig is viszem azt és a lehető legjobb minőségben.

 Kételyek mindig vannak. Kételyünk az énünk gyengébbik része. Segíteni és felülemelkedni kell rajta, nem pedig megkerülni. Ha megfeledkezel róla, berohad.

 - Szóval, pazar – összegeztem. Azt’szem ők is ezt mondták.

- Valóban – majd megrázta a vödröt az orrom előtt. – Nézzük meg, mi a malacok véleménye!

Békesség

Zsolti

Zsolti Tolla- Reggeli a teraszon

    Tavasz-nyár-ősz-tél.

   Mint imamalom, úgy forog; mint bűvös mantrát, úgy mormolom. Eltelik egy év, s még egy. Változik az életem, változik külsőm, változik belsőm, valahogy mégis ugyanott találom magam: Hoppla, itt már jártam, ez már megtörtént velem.

   Lelkesen végzem a munkám és írok. Úgy érzem, szavaim szövik e kusza világot, majd belegabalyodom a szálakba és eltévelyedem. Minden érthetetlen. Félre teszem firkam, és írói válság néven nagy ívben tojok az egészre. Kicsit később, morgolódva ugyan, de belátom, hibáztam. Leporolom a piszkot a füzetről és folytatom. Lelkiismeret furdalás minden elpazarolt napért, hát még évszakért, név szerint:

Tavasz-nyár-ősz-tél

   Miután végeztem az állatok etetésével, ideülök ki, a tetőtéri teraszra. A vihar utani romokat már összeszedtük és nekiláttunk a javítási munkáknak, de mondanom sem kell, itt minden nagyon lassú, már-már mozdulatlan. Az idő múlását csak a minden vasárnap reggelire elkészített palacsinta jelzi.

   Ma is vasárnap van.

   Ezenkívül mindennap ugyanolyan a farmon. Mindennap munkanap, mindennap ünnepnap.

   Székben kényelmesen hátradőlve, kávét kortyolok az üres tányérom felett. Tőlem jobbra a sárkányom alussza éber álmát, őrködve a körülötte élőknek. Előttem a Perla nevű fehér kanca mélázik a szalmakupaca felett, és ahogy jobban meresztem szemeimet, a bálákon túl fekete foltot vélek látni az olajfaligetben. Vajda az, a félig rottweiler, félig talán medve - hiszen akkora. Minden áldott éjjel elcsatangol, hogy aztán az egész napot áthéderelje másnaposan - rossz pocsolyából ivott. Balra a szőlőföldeken és El Vendrellen túl a tenger burkolózik tejszerű ködbe. Innen úgy tűnik, halott tengerészek lelkei gyűltek össze egy csatára.

  Azt mesélik, sok háború volt errefele.

  Azt mesélik, sok a háború mindenfele.

  Utazónak tartom magam, amikor csak tehetem, utazom. Most is, ahogy itt ülök és nézem a hegyeket…

Vajon, mi lehet a hegyeken túl?

Idegen falvak, hol a szél melegen fúj,

Erdők vagy tenger mosta sziklák,

S éjszaka, feszített víztükrén

mozdulatlan szikrák?

Vajon, mi lehet a csillagokon túl?

Idegen világok, hol nem az ember az úr,

Istenek vagy száműzött haramiák,

S rajtuk túl, a világmindenség peremén

a nagy semmi vár ránk?

  ... máshol járok. Még éjszaka is. A család azt hiszi,békésen fekszem ágyamban, holott ez nem igaz. Kóborolok. Gyakran álmodom, hogy katona vagyok. Hosszan kígyózó sorokban menetelünk, és bevallom, élvezem. Ahhoz tudnám hasonlítani, mikor stoppolás közben órákig nem vesznek fel. Hátamon a súlyos zsákkal taposom az ösvényt. A táj lassan változik, van időm megcsodálni, gyönyörködni és ugyanakkor elveszni a gondolataimban. Utazás az utazásban.

  De néha, mint például előző éjjel is, a gyönyörű erdőim, amiket úgy szeretek, lángokban álltak és én a közepén. Mi perzseltük fel. Kik? Mondanám, az emberek, de ahogy körbe nézek, egyetlen egyet sem látok. A háborúkban katonákat és áldozatokat, de főképp áldozatokat találni.

 

   Ilyen álmok után jól esik a nyugalom. Meg amúgy is. A Nap már magasabban jár, szanaszét kergette a randalírozókat. A tenger felcsillan, arany utat mutat a túlpartra. Ebből a szögből Ibizát nézem, csak nem látom. Nyugalom. Milyen törékeny szócska. Hihetetlen, az emberek mi mindent képesek megtenni érte. Megmérgezik a testüket vegyszerekkel, szivacsosra isszák az agyukat, egy rakás pénzt költenek cigarettára, narkóra és még ki tudja, mire. Én egy hónap utazás után erre az alternatív gyógyfarmra érkeztem. Keresve sem találhatnék jobb helyet, gondoltam. És most mégis egyedül reggelizem a teraszon.

  Néha kapok hasonló leveleket: „Elegem van az emberekből, itthon mindenki ideges.” Nekik üzenem: itt is vannak emberek, igen válogatott a mezőny. Valamivel mindig meghökkentenek a páciensek és a család egyaránt. A nagyinak soha el nem fogy az energiája, folyamatosan fel-le jár és katalánul magyaráz, sajnos, legtöbbször ordít. Nem képes már kontrollálni az érzelmeit, a gondolatait már… mióta is? Hány palacsintát ettünk így?

  Sajnálom szegény, de sajnálkozáson kívül mást nem nyújthatok neki, így hát az oldalajtón surrantam ki a reggelimmel.

  Még valami! Kis szösszenet, talán fontos lehet. Nem véletlenül ülök egyedül. A tobbiek nem tartottak velem, a nagyi mellett maradtak. Gemma, a lánya ezt természetesnek veszi. Magától értetődő, hogy segítsen az anyjának a nehéz napokon. Vele van, amikor csak a munkája engedi. Ha este a nagyi megrémülve kiabál az aulából, ő lerohan hozzá, és mint hajdanán, sok évtizeddel ezelőtt, ismét egymást vigasztalják. Azt mondja, mert egymásra vagyunk utalva.

  És ezt nem csak a családon belül gondolja.

  Tisztelem is ezért őket, és az jut eszembe, ha másért nem is, talán ezért fontos, hogy fiatal létünkre ne kergessük az őrületbe saját szüleinket. Végén felcserélödik a szerep, és nekünk kell majd vigyáznunk rájuk

 

  Akkor mégis hol leljem meg a nyugalmam? A gyógyszeres dobozkában? Láttam már kiborulni bilit, mert elfogytak a színes pirulák…

  Utazhatok bármerre, dolgozhatok bármit, lehetek gazdag, lehetek szegény, nyugtalanító körülményeket mindig találhatok. Aki keres, az talál. Az életem az én döntésem, nem okolhatok senkit vagy semmit sem érte. Az élet olyan, amilyen. Én döntöm el, hogyan élem meg. Ez jól hangzik, de sokszor elkeserítő lehet, amikor a probléma közepén csak magamat szapulhatom, csak magamra számíthatok. Segítség természetesen jöhet, de azt is nekem kell észrevennem, nekem kell elfogadnom. Nem egyszer a saját egómon kell túltennem. A nyugalmat nem szabad kivülről várni, vagy helyhez kötni. A nyugalom belülről fakad. Figyelnem kell a gondolataimra, érzéseimre, mozgásomra. Mennyire töredezett, mennyire fáradt? Ideges? Ha igen, nem tagadom le, megvizsgálom, miért. Sosem mondom, „nem tudom”, inkább elnapolom a kérdést, nem zárom le ily könnyedén. Mi a megoldás rövid- és hosszútávon? Tudok változtatni a körülményeken? Sokszor nem. És akkor tényleg hasznosabb odébb állnom, de sosem üres kézzel. Valamit mindig tanulok az esetből. Minden konfliktusnak van mondanivalója.

  Ezért palacsintázom a noteszommal a teraszon.

Békesség

Zsolti

Zsolti Tolla- Elfujta a Szel.

   Régóta fordulok egy kép segítségéhez, amikor bajban vagyok: Szélben hömpölödő levelek. Azt hiszem ez magyarázatot kíván.

   Jó pár éve zsákutcában találtam magam. Emlékszem, tél volt. Hideg és gyilkos Szelek kínozták, aki kilépett az utcára. Pénzem semmi, de nagy rakás adósság a nyakamban. Meg más is. Szerelmi csalódás. Olyan hitványul éreztem magam, bele se merek most gondolni, félek, ismét megfertőz ez az emlék. Akkoriban a munkánk is sok volt, hétfőtől vasárnapig meló, legtöbbször odakint, ebben a kutya hidegben. A napok összemosódtak és nem lett belőlük más, mint egyetlen, nagy, szürke, büdös tócsa. Ilyennek éreztem az életem.

    Aztán valami történt. Nem tudom nektek elmondani, pontosan micsoda, hisz az a nap se volt más, mint a többi. Dolgoztam, már nem is emlékszem micsodát vagy miért, de el kellett mennem A- ból B-be. A hideg Szélben. És akkor kiélesedett egy kép: falevelek a földön. A Szél felkapta, felém sodorta, majd tovább, es végül messze- messze hordta tőlem. Eleinte még hallottam száraz zörgésüket és láttam, ahogy bukfenceznek a levegőben, de ez is elmúlt és eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Csak az emlék maradt meg.

    A levelek a telet, az adósságaimat, a bánatomat jelentették. A levelek a problémáimat jelentették.

    A tél ezután elmúlt, adósságaimat kifizettem, később ismét szerelmes lettem. A probléma eltűnt.

    A tél visszatért, ismét lettek kifizetetlen tartozásaim, megint csak összetörték a szívem. De a Szél mindent elfúj majd ismét.

    Spanyolországban, ha vihar van, akkor valóban vihar van, nem csak olyan himi-humi bolondozás az Égiektől.

    Reggel nagy ricsajra ébredtem. Odakint orkán erejű Szél tombolt. Átfordultam a másik oldalamra, gondolván, ma nem kell megetetni az állatokat reggel. A Szél mindent elfúj. De az álom nem tért vissza, adtam egy esélyt a túlélőknek. Az ablakon keresztül a hegyemet fürkésztem, ami úgy fest, mint egy nagy, alvó sárkány, és én hiszem is, hogy az. Ő vigyáz most rám. A Sárkány tőlünk Észak-Nyugatra verte fel tanyáját, így napszaknak megfelelően változtatja a színét. Most vörösesen izzott a háta, amiből azt a következtetést vontam le, hogy eső lesz, és hogy szép lehet a Napfelkelte. Kifordultam hát az öreg ágyból - nagyot nyögött, recsegve-ropogva felvette eredeti formáját - és neki álltam a reggeli fekvőtámaszoknak. Így kezdődik minden reggel.

    Kicsivel később gumicsizmában feszítek, piros sapkám mélyen a szemembe húzva. Megpödröm a bajuszomat, kezdődhet a munka. A kutyák rohannak felém, ahogy meglátnak. Név szerint: Blöki, Duna,Vajda és a Mocskos Nővérek: Hernyó es Kócos. Blöki szájában mindig lóg valami, ami épp a legkedvesebb játéka. Egy bot, toboz, valami cső, szemét... bármit odahord neked, csak hogy tudd, készen áll az újabb játékra, kergetőzésre-fogócskára.

   Ezúttal egy törött cserép volt a szájában.

    Az állatokat a helyükön találtam. Rendesen végzem a dolgom, így a kikerekedett kedvencekkel még a vihar sem tud kikezdeni. Ismét megpödörtem a bajszom és rázendítettem:

   -Bon dia a tothom! Jó reggelt mindenkinek! Jó reggelt Lovak és Kecskék! Szamarak és Csirkék, Disznók és Varjúk...Van, aki éhes? - A malacok süvöltése még a Szél lármáján is túl tett. Kiporcióztam az adagot és a megszokott sorrendben végeztem a munkám: először a Kecske, akit Rasztának hívok, majd a lovak, vaddisznók, további kecskék és disznók. Ezután következik a nagy takarítás, a törött dolgok megjavítása, és amikor mindezzel megvagyok, végig nézek a munkám gyümölcsén.

   Mi az ott?

   Valamit hátra hagytam, átsiklott felette a figyelmem. Még több törött cserép a földön.

    Nutxo-t a ház előtt találtam. Kíváncsi voltam, mi jár most a fejében. Amióta itt élek, nem halottam elégedetlenkedni, nem hogy dühöngeni.

    - Hola! Que tal? - Kezdtem. Ezt úgy fordítanám le: Szia! Hogy vagy? De a valóságban szerintem ennél többet takar. Többet jelenthet nekik, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy képesek napjában 243-szor mondani, mint egy bűvös mantrát. Szoktam is viccelődni, nagyokat pislantok és amikor kinyitom a szemem ismét, jókat Holazok! Másik kedvencem a Que szócska, úgy működik, mint a Jolly Joker.

    Azonban akkor reggel nem volt kedvem viccelődni. A helyzet túlságosan is komolynak tűnt.

    - Még mindig az Amigod a Szél? - kérdezte. Körbepillantottam, majd annyit feleltem: Örökké.

    Aztán hallgattunk egy sort és néztük, ahogy a vihar letépi a tető egy részét a házról, és messze repíti a szőlősbe. Nutxo elmosolyodott.

    - Milyen erős!

    Ismét hallgatunk egy sort. A Szél nem hagyta abba munkáját: Can Pedro bontását. A fák recsegtek, az Öreg Fenyőről karvastagságú ágak szakadtak le. Akkora volt a hangzavar, mintha háborúban lettünk volna. És most, hogy belegondolok, valóban az is. Soha véget nem érő harc, amit az elemek vívnak.

    A Szél mindent elfúj, a Lángok mindent felemésztenek, a Víz mindent elmos. Házakat, hegyeket, földrészeket. Csak a mi életünk túl rövid, hogy mindezt láthassuk.

    - Milyen erős! És ez csak a szél...

Békesség

Zsolti